Egy fontos nemzeti ünnepünk jött el, s ilyenkor az emberek hajlamosak párhuzamokat állítani a jelen és a múlt között. Megtehetnénk mi is, de ezzel elenyészne '48 tavaszának jelentősége. 162 éve nem csak nálunk, de egész Európában végigsöpört egy hullám, az újítás hulláma. Fiatalok százai hallatták hangjukat, érezték meg a szabadság ízét. Azt az ízt, melyet ma is élvezünk nekik köszönhetően. Olyan jogokért harcoltak, melyek nélkül ma már el se tudjuk képzelni az életünket. Közhelyes, de olyanok, mint a levegő: csak a hiányukat vesszük észre. Akkor az életüket adták sokan érte; sokan, sokfélék: németek, magyarok, olaszok és franciák – de mindenek előtt szabadok, egyenlőek és testvérek!

Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy vajon mi járhatott a múlt emberének a fejében. Vajon tudták-e, hogy történelmet írnak? Nem, nem Kossuthra vagy Széchenyire gondolok. Hanem az olyanokra, akiknek neve nem maradt fenn a történelem könyvek oldalain, de a sikerért legalább annyit tettek, sőt, esetenként erejüket felülmúlva cselekedtek. Igen, azért a három bizonyos dologért. Szabadság, egyenlőség, testvériség!

Mit is tehetnénk ma? Egyszerű. Emlékezzünk rájuk jó szívvel, és élvezzük a napot! Merítsünk erőt a bátorságukból, s ne feledjük: a kincs, melyet kaptunk a tavaszi ifjaktól értékes, de nekünk kell rá vigyáznunk, hogy ne vesszen el!